Kint már kissé fagyos volt az idő. Reggel az anyukák és az apukák a szélvédőkről kapargatták a jeget, Kaskó és a többi szellem pedig....nos, nekik semmi dolgunk nem volt. A szellemek ugyanis nem érzik a hideget és a meleget. Csak akkor, ha véletlenül elkapnak egy szellembetegséget.
Kaskó a téli Kassa felett szállt, körberepülte a nagy karácsonyfát, amely minden évben az Immaculata szoborcsoport előtt állt és várta, hogy kigyulladhassanak rajta a fények. Útközben még megjavította az egyik kiéget izzót a karácsonyi díszeken, és máris szaladt a barátai után. Már nagyon várta, hogy játsszanak egy jót. Leszállt az ablakpárkányra. Szép csendesen. Meglepetést akart okozni.
Belesett a jégvirággal megfestett ablakon, és alig hitt a szemének! Odabent semmi sem volt a helyén. Ott, ahol azelőtt egy nagy kupac játék volt, most egy szép piros doboz állt. Ahol legókockák voltak, ott egy szőnyeg díszelgett. Ahol a ruhák lógtak, a mindenféle jelmezek, kendők, fegyverek, maszkok, ott most két gyerek méretű köntös lógott. Egy lányé és egy fiúé.
Ahol még tegnap is a rajzlapok, ceruzák, filctollak, ragasztó és az olló voltak, ott egy asztal állt. És ahol Maja fehér szoknyájának és blúzának állandó helye volt, ott most Kaskó magára vigyorgott. Egy tükörbe nézett.
A gyerekek beléptek a szobába, a szőnyegen szétterítettek egy nagy papírt, előkapták a csizmájukat, a cipőtisztító szereket és vad suvickolásba kezdtek. Kaskó kinyitotta az ablakot.
„Hát titeket meg mi lelt? És mi történt a szobátokkal?“, kezdte Kaskó, köszönés nélkül.
„Megtisztítjuk a csizmánkat és rendet raktunk“, felelte gyorsan Maxi.
„De hát miért? Olyan szép volt minden“, sajnálkozott Kaskó, és hirtelen abban se volt biztos, leülhet-e az ágyra.
„A gyerekszobában évente ötször rakunk igazán rendet“, kezdte a már-már tudományos felvilágosítást Maxi, „anyuka születésnapján, apuka születésnapján, a tesódén..“
„És persze karácsonykor és Mikuláskor“, egészítette ki Maja.
„Valamikor húsvétra is kitakarítottunk, de amióta Majához járnak a locsolók és három perc alatt felforgatják a házat, azóta nem fárasztjuk magunkat ezzel“, tette hozzá Maxi.
„Aha, már értem, a Mikulás napja közeledik. Akkor hadd segítsek én is.“ Kaskó leült a gyerekekhez a padlóra és akkor valami fura varázslatot éreztek.
Kinyílt az ablak és a szobába egy szemmel láthatóan kék színű szél szállt be. Egy lassú szél. Megkerülte a gyerekeket és Kaskót vette célba. Kaskó hegyezte a szellemfülét. Ahogy figyelt, a száját egyre nagyobbra tátotta. Aztán széttárta a kabátját, és odatartotta a belső zsebet, amin egy körbefújó szél szimbóluma volt. A kék szél beleszállt és Kaskó visszazárta a zsebét.
„Abba is hagyhatjátok a suvickolást.“
A gyerekek értetlenül néztek Kaskóra.
„A Mikulás idén nem fog jönni!“ mondta Kaskó lesütött szemmel.
„Micsoda?!“ sikított fel Maxi és Maja.
„Éppen most kaptam tőle üzenetet“, mutatott magába roskadva Kaskó a belső zsebére.
„Ez ... tőle jött?“ kérdezte Maxi kételkedve.
„Talán nem hiszed? Idesüssetek, elmondok nektek egy titkot. Az összes szellem, tündér és a szelíd farkasemberek, mind segítenek a Mikulásnak szétosztani az ajándékokat, és kideríteni, hol vannak gyerekek és hol nincsenek“, suttogta Kaskó sejtelmesen.
„Aha“, a gyerekek még mindig nem hitték.
„No és én szellem volnék, vagy mi. Vagyis egy vagyok közülük. De azért, hogy így tudjunk neki segíteni, a világon létre kell jönnie egy varázslatnak.“
„Milyen varázslatnak?“ suttogta Maja.
„Minden évben egy új dalnak kell születnie a Mikulásról, és ez a dal nyitja ki számára az ablakokat, ajtókat, kéményeket, hogy eljöhessen hozzátok. Ő, vagy a segédei“, magyarázta Kaskó.
„Tényleg?“ csóválta a fejét Maxi és az ujját rágcsálta.
„És most nem készült el dal. Senki se írta meg, nem játszotta fel, nem énekelte el és nem is küldte el.“
„Hogyhogy nem küldte el?“ Maja nem értette.
„A dal szövegét elrejtették, szerte a világon. Ehhez kell valakinek zenét szereznie, feljátszania és elküldenie a varázspostán“, forgatta a fejét Kaskó.
„Ez volt az a szellő?“ próbálta összerakni Maxi is a tudnivalókat.
„Ezt a szellőt mi úgy használjuk, mint ti a mobilt. Feljátsszuk a szavakat vagy a gondolatokat a szélbe és az odaviszi, ahová csak akarjuk. Ha el akarsz menteni egy üzenetet, akkor így kell tenned“, és Kaskó a kabátzsebére mutatott, „ez egy varázs-zseb, ahol a mesebeli szereplőktől és a titokzatos lényektől kapott üzeneteket tárolom.“
„Ez nagyon izgalmas és én nagyon, de nagyon szeretnék meghallgatni egy üzenetet a tündérektől, „kezdte Maja.
„Én pedig a középkori lovagoktól,“ álmodozott Maxi.
„De mi lesz a dallal?“ Majka kérlelőn nézett Kaskóra.
„Tudom, hol van a szöveg. Nem fogjátok elhinni, de egy templomban van, itt, Haravara birodalomban.“
„Akkor mire várunk?“ pattant fel Maja a földről és már húzta is a csizmáját.
„Vezess minket!“ adta ki az utasítást Maxi, aki már cipőben volt. Még Kaskó sem tudta, mikor győzte felvenni.
„Indulás! Egyenesen Oroszsebesre!“ mutatott Kaskó északkelel felé.
„Nem azt mondtad, hogy Haravarában van?“ csodálkozott Maja. „Mi pedig Oroszországba megyünk?“
„Nem. Csak ide a közelbe. Ezt a falut úgy hívják, hogy Oroszsebes. Gyertek velem.“
Átrepültek a Dargó felett, Tőketerebes körül, intettek a Széles-tavi halaknak és meg is érkeztek a helyszínre. Egy dombra, amelyet fák vettek körül. A domb tetején egy fatemplom állt.
„Úgy néz ki, mintha egy filmforgatásról maradt volna itt“, gondolkozott Maxi.
„Szerintem egy tortához hasonlít“, csatlakozott Maja.
„Ez a templom Szent Miklós temploma. Tudjátok, hol született és hol élt Szent Miklós?“ feleltette Kaskó a barátait, mintha ő lett volna a tanár.
„Megszületett?“ buggyant ki Majából.
„Hát persze. Törökországban. És ott is élt. Megmentett két kisgyermeket, akiket a szegény édesapjuk el akart adni, mert nem volt pénze ennivalót venni nekik. Mindenét elcserélte egy darab aranyra és azt az ablakukban hagyta. Azóta a Mikulás az ablakba hozza az ajándékait a gyerekeknek“, magyarázta Kaskó.
„De miért a csizmába teszi?“
„Azért, mert egyes szellemek, vagyis inkább a szellem nénik, már nem bírták elviselni, hogy ennyire koszos a gyerekek cipője és rendetlen a szobájuk. Kitalálták, hogy az ajándékot a csizmába rejtik. És meggyőzték erről a Mikulást is“, sóhajtott Kaskó.
„És hol van a dal?“ vetett végett Maja a Mikulásról szóló történelem órának.
„Én csak egy utasítást ismerek: „A képem felett, ott, ahol az új világ kapuja nyílik“ mindannyian megdöbbentek egy kicsit, ahogy Kaskó kiejtette a szavakat.
„Jó napot kívánok, hozzánk jöttök?“ szólította meg őket egy kedves hölgy a templom bejáratánál.
„Tulajdonképpen igen.“
„Akkor parancsoljatok“, és az idegenvezető betessékelte őket.
„És most mit fogunk csinálni?“ kérdezte Maxi suttogva.
„Azt csak bízd rám“, vágta rá Kaskó határozottan.
Kaskó és a gyerekek beléptek és egy másik világban találták magukat. Minden faillatú volt. Akárhová néztek, kisebb-nagyobb képek mindenütt.
„Ezek az ikonok. Olyan képek, amelyek nagy emberek történetét mesélik el. Ilyen például Szent Miklós is“, és rámutatott a rengeteg kép közül az egyikre.
„Hogyan mesélnek?“ kérdezte Maja.
„Az ikonok nem rajzolják, de nem is festik, hanem írják. Mint a könyveket. Ezért az ikonokat olvasni kell. Egy-egy történetet mesélnek el“, a hölgy odavezette őket a festett ajtóhoz.
„És miért van itt ez a három ajtó az ikonok között?“, Maxi nem bírta féken tartani kíváncsiságát.
„A szélsőket a papok segédei használják. A középső az aranyajtó. Azon át csak a pap vagy egy szent ember járhat át. Mögötte egy új, titokzatos világ rejlik“, folytatta az idegenvezető hölgy.
„Új világ, hallottátok?“ duruzsolta Maja.
„Hallottuk, igen, de hol van a Mikulás?“ Maxi minden irányban forgott, hogy felfedezze.
„Itt van a templomunk patrónusa, Szent Miklós, vagyis Mikulás“, mutatott rá a hölgy egy ikonra az arany ajtó mellett.
„Ez világos. Ott van“, mormogta Kaskó a szellemorra alatt.
„Nézelődjetek nyugodtan, én az ajtó előtt leszek“, mondta az idegenvezetőjük és az ajtóból még visszafordult:
„És azt tudtátok-e, hogy a templomunk szerepel a világ legszebb és legértékesebb műemlékeinek listáján, az UNESCO örökség-listáján?“, büszkén felemelte a fejét és kisétált.
„Gyorsan!“ kiáltott fel Kaskó.
Odamentek az ikonhoz és az aranyajtóhoz.
„A képem felett, a képem felett“. törték a fejüket mindhárman.
„Megvan! Nézzétek azt a három kis csillagot vagy virágot, itt, a kép felett,“ Kaskó megnyomta az egyiket - semmi. Megnyomta a másodikat is – semmi. A harmadikat- semmi.
„Akkor mégsem ez az“, szomorodott el Kaskó.
„Várj, “ Majának eszébe jutott valami, „emelj fel!“
Kaskó felemelte és Maja megforgatta az egyik virágformát, amely egy csillagra is hasonlított.
„Tudom, hogy ilyesmit nem illik csinálni, de most a Mikulást kell megmentenünk,“ suttogott Maja.
A csillagvirág alatt egy kis cédula volt.
„Itt van.“ A kis darab papírt átadta a fiúknak.
Utána visszahelyezték a csillagvirágot és kimentek.
„Tetszett a templom, gyerekek?“ hallották meg az idegenvezető hölgy hangját.
„Nagyon szép volt, „válaszolta gyorsan Maxi, és már szaladt is a legközelebbi fához.
„Biztosan el fogunk jönni a szüleinkkel is,“ tette hozzá Maja és ő is elszaladt.
„Viszontlátásra!“ Kiabálták már a domb tetejéről egyszerre.
A hölgy azt gondolta, hogy ezek bizonyára valami furcsa, kapkodós városi gyerekek lehettek, és visszasétált a templomba.
Amikor már a fák mögött jártak, kihajtogatták a cédulát és mindnyájan csendben felolvasták:
Mikor az év véget ér,
A lurkók szája körbeér.
Minden téli ablakban
Egy pár csillogó csizma van.
Ma még alszunk egy nagyot,
Reggel látjuk, ki mit kapott.
Lesz ott jókedv, ámulás -
Eljön majd a Mikulás!
„Nos, rendben van.“ Jegyezte meg Kaskó.
„Jól van, a szövegünk megvan. És hol játsszuk fel a dalt?“ kérdezte Maja.
„Én csak egy kis dobot, egy tamburint, egy shakert és a száncsengőt hoztam magammal“, mutatott Maxi a hátizsákjára.
„Ehhez több hangszer kellene“, olvasgatta Maja a szöveget.
„De egy egész zenekarra nincs időnk“, nyitotta ki a szemét Kaskó.
„Egy jó gitár, az lenne jó,“ nézett Maxi Kaskóra.
„Gitárok, hát persze!,“ kiáltotta Kaskó, „indulás“
Mielőtt még szóhoz jutottak volna a gyerekek, máris egy vörös színű ház előtt termettek. Kinyitották a szemüket, mert azt a repülés közben mindig becsukják, és akkor megértették. A kapun ez a felirat állt: Gitármúzeum.
„Nahát, ennek nagyon örülök“, lelkesedett Maxi.
„Lesz is minek,“ fogta meg a kezét Kaskó és folytatta: „Volt itt Szobráncon egy érdekes fickó, a Ferkó Jancsi. Azt mondta magának, hogy összegyűjti a világ legérdekesebb gitárjait és létrehoz nekik egy múzeumot. Így mindenki láthatja, hogyan fejlődött ez a szép hangszer, felidézhetik a múltat és inspirációt is kaphatnak. Szóval ebben a házban több, mint ezer gitár van.“
„Ezeer?!“ döbbent le Maxi.
„Ezer. De a kiállításban csak kétszáz látható“, nyugtatta meg Kaskó.
„Még hogy csak“, fagyott le Maja, „igazán kíváncsi vagyok, hogyan választjátok ki a megfelelőt.“
„Semmiség“, felelte Maxi, „azt bízd csak rám.“
Bementek és Maxinak szinte elakadt a lélegzete. Mindenütt gitárok, hevederek, híres gitárosok poszterei, fényképek, aláírások......egyszóval, egy zenei paradicsom.
„Szóval akkor melyik legyen, Maxi?“ súgta a fülébe Kaskó.
„Várj egy pillanatot“, mondta Maxi kissé idegesen.
„Mi várhatunk, nade a többi gyerek a világon, velük mi lesz?!“
„Ez az“, mutatott rá Maxi egy csodaszép villanygitárra, „ezen játszhatott akár John Lennon is, Zak Wild, Fero Griglák, vagy Ľubo Petruška, de még Andrej Šeban is, és bármelyik híres gitáros.“
„Jól van, akkor a gitárunk megvan“, szögezte le Kaskó elégedetten, „és most nézz oda.“ A falra függesztett gitárok alatt egy villanyzongora állt.
„Nekilátunk?“ kérdezte Maxi.
„Szervusztok“, köszönt rájuk egy mosolygós fiatalember, aki a látogatókat vezeti körbe a múzeumban, „látom, hogy értetek a zenéhez. Most tél van, ilyenkor nincs sok látogató. Ha akarjátok, zenélhetünk együtt.“
„Ez nagyszerű lenne. Van egy dalszövegünk“, húzta elő Kaskó a mikulásos cédulát és leült a zongorához.
A mosolygós fiatalember kezébe vette a gitárt és a kábelt csatlakoztatta az erősítőhöz.
Maxi előkészítette az ütő-és ritmushangszereket, Maja pedig kezébe vette a mikrofont.
Kaskó valami furát mormogott a szélbe és a helyiségben megjelent a már jól ismert kék felhő.
„Akkor kezdjük.“
És a zenekar a húrokba csapott:
Mikor az év véget ér,
A lurkók szája körbeér.
Minden téli ablakban
Egy pár csillogó csizma van.
Ma még alszunk egy nagyot,
Reggel látjuk, ki mit kapott.
Lesz ott jókedv, ámulás -
Eljön majd a Mikulás!
Amikor véget ért a dal, Kaskó leellenőrizte, hogy jól rögzítették-e a csodafelhőben. Rendben volt. Súgott valamit és a szellő kirepült. Megmentették a Mikulást!
„Mindenki másnak megmentettük, de magunknak nem. Nem volt időnk kitisztítani a csizmánkat. Sőt,“ nézett le Maxi és Maja a lábára, még jobban összemaszatoltuk őket. És a padlón széthagytuk az újságpapírt, a tisztító eszközöket, a .....“
„Á, ne is folytasd“, zárta le Maja helyett.
,,De több millió gyerekeknek szereztek örömöt!“ mondta Kaskó biztatóan.
„Ez igaz, Maxi“, simogatta meg Maja a bátyja kezét.
„Hát jól van. Akkor még nézzünk körül ebben a múzeumban.“
„Gyertek, majd én körbevezetlek benneteket“, bukkant elő újra a mosolygós fiatalember.
Sok mindent mesélt nekik a gitárokról, elmondta, miből állnak össze, hogyan fejlődtek, az egyiknek miért íves, egy másiknak meg villám az alakja. Elbeszélgettek a híres gitárosokról és a gyerekek lassan hazaindultak.
Ahogy közeledtek a házukhoz, egyre szomorúbbak lettek. Amikor odarepültek az ablakhoz, valami gyanús lett. Az ablakpárkány tele volt valami dolgokkal.
„Itt jáááárt!!“ kiáltottak fel mindketten egyszerre.
„Tényleg sikerült“, fújta ki magát elégedetten Kaskó.
Maxi egy új gitárt talált a párkányon, Maja pedig tíz új hajcsatot. És volt ott még két csomag. Az egyikben Kaskó számára volt egy új sapka, szőrös füllel.
„És ebben vajon mi lehet?“
„Bontsuk ki, “ suttogták mindhárman.
Kibontották ezt a csomagot is. Két csodazsák volt benne, amilyen csak a szellemeknek és a mesebeli hősöknek van. És hozzá egy levél.
,,Azért, mert nem adtátok fel.“
Alatta egy szívecske és egy nagy M betű.
A gyerekek kinyitották a zsákjaikat és a szobában egy kék szellő kezdett szállingózni és egy dalt énekelt nekik. Öt percen belül elaludtak. Kaskó a fejébe nyomta az új sapkáját és hazarepült. Útközben egy dalt dúdolgatott és a mosolygó arcú alvó gyerekeket figyelte.
