Odakint, az ablakon túl úgy perzselt a nap, mintha pecsenyére akart volna sütni mindenkit. Maja és Maxi bekapcsolták a ventilátort, kinyitották az összes ablakot és ajtót a lakásban, és maja még egy gyönyörű legyezőt is talált az egyik jelmeze mellett és úgy lengette, mintha a levegőbe akart volna emelkedni.
A frufruja fel-le járt minden egyes lengetésnél és valahányszor a ventilátor felé fordult. Maxinak éppen csak a szempilláit rebegtette meg az áramló levegő. Kint, az ablakon túl semmi meg sem moccant.
„Én ezt már nem bírom tovább“, mondta Maja lassan és unottan, és egy kis időre abbahagyta a legyező lengetést, mert a keze fájni kezdett.
„Ne is mondd“, csatlakozott Maxi, „legszívesebben beugranék egy jéggel teli kádba!“
„Ez nem is rossz ötlet!“ fontolgatta Maja kétségbeesve.
„Ugyan, annyi jeget nem tudunk előállítani az itthoni fagyasztóban”, állította meg húga gondolatmenetét Maxi.
Egyszer csak kint, a távolban, megmozdultak a fákon a levelek. Fokozatosan, először az egyik fán, majd a másikon és a harmadikon is. Úgy nézett ki, mintha a szél egyik fáról a másikra ugrándozott volna. A testvérek a fákat bámulták. A szél feléjül haladt. Élesen figyeltek és az utolsó pillanatban az ablak alá buktak. A szobában valami a ventilátornak ütközött, ami felborult és most a padlás felé fújta a levegőt. A sarokból azonnal előmászott három kicsi pók és hűsöltek egyet a mesterséges szellőben.
Maja és Maxi lenéztek a padlóra.
„Kaskó?!“ kiáltották fel kételkedve mindketten.
„Bocsánat, barátiam, máris eltakarítom.“
Kaskó a földön csücsült. Egy nagyon mókás, legalább százéves fürdőruhában volt, a fején sapka és annak a tetején egy óriási propeller.
„Ez a sapkás ventilátor ugyan nem rossz, de sajnos semmit sem látok tőle,” méltatlankodott nevetve Kaskó és kikapcsolta a propellerét.
„Ti szellemek is érzitek, ha hőség van?“ kérdezte Maxi.
„Hááát, nem úgy, mint ti, de azért mégis“, Kaskó levette a sapkáját és elmélkedni kezdett. „Ez különös, mert a tüzet például nem érzem, de érzem a napot és a meleget. Nem tudom, miért. Utána kell néznem.“
„És mi van rajtad, mi ez a hacuka?“ Maja nem bírta tovább visszatartani a kérdést.
„Ez?,“ lepődött meg Kaskó, „ez a legkedvesebb fürdőruhám.“
„De miért végződik szoknyában?“ értetlenkedett Maxi.
„Ez volt az első férfi fürdőruha, ami száz éve tűnt fel először. Azelőtt nem hordtak fürdőruhát, az emberek abban fürödtek, amijük volt“, nevetett Kaskó és így folytatta, „ez pedig nem szoknya, hanem …. igazából nem tudom, hogy hívják, de nekem tetszik.“
„Egy kicsit nevetségesen néz ki“, húzta el a száját Maja.
„Nevetséges, de én jól érzem magam benne”, felelte Kaskó szinte már sértődötten.
„De hát mi nem rajtad nevetünk, csak még sosem láttunk ilyen fürdőruhát”, nyugtatta meg barátját Maxi és a ventilátort magára és a húgára irányította.
„Idesüssetek, csibészek, mi lenne, ha a ventilátor helyett fürödni és úszni mennénk?“ kacsintott rájuk Kaskó.
„Reggel óta erről beszélünk, de anyu és apu egészen estig munkában lesznek.“
„Akkor rajta, indulunk!“ adta ki a parancsot a szellemfiú. „Hozzatok fürdőruhát, napozókrémet, sapkát és sok vizet. Gyerünk, gyerünk, mozgás.“
A gyerekek szaladgálni kezdtek a szobában. Hirtelen a meleg sem zavarta őket, talán azért, mert olyan gyorsan rohangáltak, hogy huzatot csináltak. Amit tudtak, összecsomagoltak, Maxi még bedobott egy-két hangszert is, egy felfújható gumilabdát, Maja pedig négy hajcsatot, két fésűt és egy kacsa formájú gumimatracot.
„Mehetünk!“ kiáltották a gyerekek, már az ajtóban állva.
„Hozzatok még spárgát is. A folyóhoz megyünk. Ti ráültök a gumimatracra, és én majd húzlak benneteket, mintha hajó lenne”, tette még hozzá Kaskó.
Az állomáson a Kisladna felé tartó autóbuszra ültek. Ezt a falut is, akárcsak Kassát, átszeli a Hernád. A folyóparton mindig jókat lehet sétálni, leheveredni a fűbe, egy kicsit úszni, vagy egy felfújható matracon pihenni.
Kiszálltak a buszból és találtak is kellemes helyet a parton. Maxi elővette a labdát, Maja pedig a gumimatracot és elkezdték fújni, mint a kovácsműhelyben a fújtatót. Kaskó ezalatt belevert a földbe egy karót és hozzákötötte a spárgát.
„Nagyon szép ez a hely, Kaskó“, mondta Maja, a fogait összeszorítva, két fújás között.
„Igen, szerintem is”, csatlakozott a testvére, „nem is találhattunk volna szebbet, “ egyszerre szuszogott, fújt és beszélt.
„Már várom a hajókázást“, nevetett Maja, az úszógumival a foga között.
„Kész!“
Kaskó elvette Majától az úszógumit, a kiskacsa nyaka köré kötözte a spárgát és rádobta a vízre.
„Huráááááááááááá!“ kiabáltak a gyerekek és rávetődtek a matracra.
„Pompáááás!“ úgy kiabáltak és úszkáltak, mint a vérbeli tengerészek. Maxi úgy tett, mintha egy kormánykereket igazgatna. Maja pedig egy titokzatos térképet képzelt maga elé és mutatta az utat Maxi kapitánynak, a kincs felé.
És akkor egyszer csak egy hatalmas csattanást hallottak, és aztán egy hosszú sziszegést, mintha egy tucatnyi kígyó kúszott volna a földön.
Kaskó gyorsan elkezdte maga felé húzni a matracot és odakiáltott:
„Tartsatok ki, csak semmi pánik!“
A matrac egy kőbe akadt, amely közvetlenül a felszín alatt volt. A nagy hőség miatt a folyó is sekélyebb volt, és így a kövek is közelebb kerültek a felszínhez.
A gyerekek csuromvizesen, rémülten és szomorúan jöttek ki a vízből.
„Most mit fogunk csinálni?
kérdezték kétségbeesve a kipukkant gumimatracra nézve.“
„Várjatok csak, innen nem messze lehet csónakázni is a Hernádon. kapunk egy csónakot és egészen Kassáig eljutunk rajta.“
Kaskó elrepült a csónak-kölcsönzőhöz, ahonnan az evezés indult. De a csónakokat már mind kikölcsönözték, a nagy melegben mindenki a vízhez igyekezett, másrészt meg, csak felnőtteknek kölcsönöztek, akik magukkal vihetettek gyerekeket is. Kaskó lógó orral tért vissza, és a gyerekek rögtön megértették, hogy az evezésből nem lesz semmi.
„Nem baj, akkor építünk egy saját csónakot, fából, “ jelentette ki bátran a szellemfiú.
„Hogy micsoda?!“ kerekedett el a testvérek szeme.
„Hajót fogunk építeni!“ erősítette meg Kaskó még magabiztosabban.
„De hiszen nincs se baltánk, se vésőnk, se ….És nem is tudjuk, hogyan kell”, tiltakoztak a gyerekek.
„Mi talán nem tudjuk, de van néhány barátom, akik szívesen segítenek.“
Kaskó elővett a zsebéből egy kis szarvat, talán tehénszarv lehetett, amelyet átfúrtak és úgy nézett ki, mint egy kis trombita. Beszélni kezdett bele.
Maja és Maxi addig észrevétlenül a nagy gumilabda mögé bújtak, amit Maxi fújt fel. Az erdőből zaj hallatszott. Valaki járkált a fák között, ropogtak az ágak, suhogott a fű, még a fák levelei is mozogtak. A gyerekek arra számítottak, hogy jól megtermett, izmos favágók bukkannak elő, két kezükben baltával, vállukon fűrésszel. Vagy esetleg Vasgyúró, Fanyűvő és Kőmorzsoló. De az erdőből egy állat mászott elő, amolyan nagyobbacska macska, elöl két jókora foggal. Mögötte felbukkant hét kígyó, egy szarvas, csodás agancskoronával és kis teknősök. Ezt talán nem tudtátok, de Haravarában teknősök is élnek. Mégpedig mocsári teknősök, akiknek itt van a királyságuk. De erről majd máskor lesz szó.
A fa tetején pedig felbukkant harkály apó, piros sapkában, madárbarátai társaságában.
„Kaskó, biztos vagy benne, hogy hajót akarsz építeni?“ kérdezte félénken Maxi, lassan előbújva a labda mögül.
„Természetesen“, válaszolta Kaskó és az állatok után iramodott.
Sugdolóztak. Mindenki egyfolytában bólogatott. Az egyik pillanatban Kaskó felkapta az egyik kígyót, az megfeszült, mint egy húr és Kaskó valamit firkált vele a homokba. A gyerekek egyre közelebb lépkedtek az állatkákhoz és Kaskóhoz. Amikor már egészen ott voltak mellettük, lenéztek a földre. Kaskó a kígyó farkával egy hajót vázolt fel. Minden állatka rajta volt a rajzon, elég fura pózokban.
„Ez egy hajónak a tervrajza?“ kezdte Maxi kicsit kételkedve.
„Ez a mi hajónk tervrajza“, javította ki Kaskó és sorban bemutatta neki az állatokat. „Ismerjétek meg egymást, ők a kígyók, a szarvas, a harkály, a holló, a varjú és a teknősöket már talán ismeritek. Ő pedig“, nézett rá a lapos farkú, nagyfogú állatkára, „ő hód bácsi.“
„Hód, hát persze“, idézte fel Maxi a természetrajz órákat.
„De hogyan fogunk hajót építeni, mi és ezek a kedves állatkák?“, kérdezte Maja még mindig értetlenül.
„Figyelj,“ Kaskó odapillantott az állatokra, „csinálhatjuk?“, az állatok bólintottak és munkához láttak.
Hód bácsi fogaival elkezdte harapdálni a fát, repkedtek a forgácsok mindenfelé. A fa lassan recsegni-ropogni kezdett, Kaskó messzebbre húzta onnan a gyerekeket. Rövid idő múlva a fa kidőlt és a hód folytatta a munkát. Csak így, a puszta fogával, kivágott öt fát. A gyerekek visszafojtott lélegzettel figyelték. Még azt is elfelejtették, mekkora a hőség.
Amikor a fa a földre dőlt, odafutottak a kis hódok és pillanatokon belül lehámozták a kérgét.
Amint ezzel megvoltak, harkály apó következett, heves kopogással. Úgy nézett ki, mint egy nagyon vicces varrógép. Aprócska vörös fejével csak úgy ütögette a fát, amelyen kis lyukak jelentek meg. Csak olyankor hagyta abba, ha talált közben egy kis hernyót, amit rögtön felfalt. Amikor az összes fát kilyukasztgatta, odarepült a többi madár. Kaskótól elvették a spárgát és a fákat szorosan egymáshoz kötözték. Ekkor hód bácsi minden fába ülőhelyeket és egy kis asztalt is vájt még a fogával. A hajó közepén felállítottak egy nagy darab fát.
„Ez már igen, ez tetszik nekem,“ dörzsölte össze a két tenyerét Kaskó.
„Nekünk is“ csóválták a fejüket hitetlenkedve a gyerekek.
A madarak felemelték a földről a gyerekek takaróját, amit a piknikhez és a napozáshoz hoztak magukkal. Felrepültek vele ahhoz a középső fához és ügyes kis csőreikkel és a spárgával hozzá kötözték.
„Ez egy vitorlás lesz,“ suttogta Maxi álmélkodva.
„Miért, mit gondoltál, hogy Kaskóval csak olyan akármilyen hajót fogsz építeni?“ nevetett a szellemfiú.
„Kaskó, de hogy fogjuk a hajót a vízre tenni?“ kezdett aggódni Maja.
„Csak várj“, Kaskó alig mondta ki, és a hajónál ott termett szarvas bácsi és a kígyók. A kígyók bekúsztak a hajótest alá, a szarvas pedig agancsaival tolta előre. Valahogy így épülhettek a piramisok is. A hajó pár percen belül a vízen ringott.
„Mi az ott a vízben?“ figyelt fel Maxi, amikor közvetlenül a Hernád felszíne alatt, a hajóhoz közel, mozgást észlelt.
A vízből hirtelen előmásztak a teknősök, és úgy foglaltak helyet a hajó hátsó részében, hogy a hátsó lábuk és a farkuk a vízbe érjen.
„Gyertek!“ hívta a gyerekeket Kaskó.
A gyerekek a hajóhoz szaladtak, felszálltak rá, és hód bácsi még ezalatt készített nekik két evezőt is, amit a vízbe helyeztek. A hajó elindult.
A hajó hátsó részében nagy mozgolódás zajlott. A teknősök a földön lassan mozognak, de a vízben igencsak sebesen. Apró lábaikkal erőteljesen kapálóztak és így segítették a tengerészeket.
A farkukkal kormányoztak, hogy Kaskó és a gyerekek ne tévedjenek el és nehogy újra egy sziklának ütközzenek.
A hajó közben egyre gyorsabban haladt, ezért Kaskó átvette az evezőt Majától és segített Maxinak az evezésben.
Így haladtak vagy két órán át. Gyönyörű órák voltak! Fújdogált a szellő. Maxiból igazi kapitány lett. Mutatta az irányt, forgatta a vitorlát és segített Kaskónak evezni. Maja a szép tájat csodálta. Erdők, dombok szegélyezték a folyót, állatokat is látott, a vízben és a parton is.
Haravara birodalom egyszerűen csodaszép.
Amikor Kassára értek, alig akartak kiszállni.
„Ne féljetek, ezen a nyáron még biztosan hajózunk egyet. Gyertek!“ A gyerekek és Kaskó kiléptek a partra és észrevették, hogy a teknősök valamin nagyon törik a fejüket.
„Történt valamit?“ lépett oda hozzájuk Kaskó.
„Hát tudod, mi nem folyami teknősök vagyunk, hanem mocsáriak“, kezdték mondani félénken a teknősök, „eljöttünk, hogy segítsünk neked, de most nagyon messze vagyunk a mocsarunktól.“
„Az merre van?“
„Mi a Tajba melletti erdőből jöttünk, ami Bodrogszerdahely mellett van.“
Kaskónak felragyogott az arca.
„Akkor mi odaviszünk titeket“, mondta a teknősöknek.
„Odaviszünk?“ kérdezte Maxi.
„Úgyis hajózni akartatok még, nem igaz?“
„Akkor most egészen Bodrogszerdahelyig kell elhajóznunk?“ hüledezett Maja. Maxival ugyanis abban egyeztek meg, hogy a következő hajóúton ő fog evezni.
„Dehogy“, nevetett Kaskó, „aligha érnénk el odáig. Nesztek“, mondta és a gyerekek bekapták a gyorsítót.
Lengetni kezdték a karjaikat, mindegyikük felkapott néhány teknőst és felszálltak a levegőbe.
„Itt vagyunk!“ kiáltottak fel a teknősök, amikor meglátták a hidat, amely Bodrogszerdahelyet és Szőlőskét köti össze, „ott, a hídhoz közel van a lakóhelyünk, egy kicsit sétálunk és onnan meg úszva megyünk tovább.“
A gyerekek lenéztek a föld felé és a hídon, az őserdőkre emlékeztető szép erdőn és a mocsáron kívül megláttak még valamit. Egy gyönyörű fehér hajót. Igazit, amilyen a tengereken és a nagy tavakon jár.
Ránéztek a vigyorgó Kaskóra, és mindent megértettek.
Leszálltak a híd közelében, elbúcsúztak a teknősöktől, akik azonnal eltűntek a magas fűben, és a hajóhoz indultak.
A hajó mellett volt egy felirat: Hajóutak a Bodrogon, a hajón pedig ez állt: Artur. A gyerekek jegyet vásároltak, a havi zsebpénzükből, amit mindig magukkal hoztak, ha Kaskóval kirándultak. Szerencsére még szabad hely.
„Valóban szerencsétek volt, hogy két turista nem ért ide. Egyébként már nem fértetek volna fel“, mosolygott rájuk a bajusza alatt a bácsi, aki egyben a hajóút idegenvezetője is volt. „Máskor mindig néhány nappal előre kell jelentkezni.“
„És tessék mondani, hová megy ez a hajó?“ kérdezte Maja.
„Úgy szálltatok fel egy hajóra, hogy azt sem tudjátok, merre tart?“, csodálkozott az idegenvezető, ti aztán igazi kalandorok vagytok!“
És a gyerekek rábólintottak.
„A Bodrogon hajózunk egészen Sárospatakig. Az már Magyarországon van. Sétálhattok egyet a városban, fürödhettek a strandon, aztán pedig visszahajózunk.“
Így hát a gyerekek elhelyezkedtek és elhajóztak egészen Sárospatakig, ahol Árpádházi Szent Erzsébet született, Haravara fővárosának, Kassának a védőszentje. Nagyon szép utazás volt, gyönyörű helyeken jártak. Sárospatakon megnézték a régi várat, Szent Erzsébet szülőházát és ettek egy fincsi fagyit is.
Mire hazaértek, úgy elfáradtak, hogy szinte megköszönni se bírták Kaskónak ezt a szép napot. Félálomban mosolyogtak és úgy suttogták:
„Nagyon szép volt.“
Kaskó elégedetten tolta fejébe a ventilátoros sapkáját, bekapcsolta és hipp-hopp, hazarepült.
