Maxi és Maja a legjobb testvérek a világon. 

Maxi tízéves. Idősebb Majánál és ezért bátrabb is. Minden kalandban benne van. A batyuja mindig útra készen áll, három perc alatt képes összecsomagolni. Imádja a vonatokat és a zenét – ráadásul több hangszeren is játszik. Egyeseken jól, másokon még csak próbálkozik vele. De szereti csinálni, és ez a legfontosabb. És mivel Maxi leginkább a kalandokat és a kirándulásokat kedveli, szívesen visel zsebes felsőt, mert a zsebekbe minden olyan dolgot el tud rakni, ami a batyuba nem fér bele.

Maja most kezdte az iskolát, hatéves. Legszívesebben rózsaszín szoknyában táncol. De mivel a bátyja folyton kitalál valami programot, sokszor előfordul, hogy melegítőben táncol, miközben kirándulni mennek. Amit a lábán nem vihet magával, azt a hajába szokta tenni. Maja minden napra más masnit, csatot, hajtűt és ki tudja, még milyen hajbavalót készít elő. Van egy külön ridikülje, amiben tíz fésűt is tart. Maja ugyanis előszeretettel fésüli a saját és a játékbabái haját.

Most azonban mindketten szomorúan gubbasztanak a szobájukban. Körülöttük egy csomó doboz, táska és zsák, tele mindenféle holmival. Tíz perc múlva jön az autó. Maxi és Maja már ma estétől fogva, szüleikkel együtt, egy másik városban fognak élni. Sőt, nemcsak egy másik városban, hanem egy másik országban.

A minket körülvevő világ sok-sok országra és vidékre oszlik. A legismertebbek ezek közül Aligvolcia, Ésaztánia, Senkiháza, Zsibongócia és Haravara.

Maxi és Maja eddig Aligvolciában laktak. És néhány óra már Haravara lakói lesznek. Kinyílt az ajtó és az aligvolciai nagypapa lépett be a szobába.

„Hát titeket meg mi lelt? Nem szaladgáltok, nem játszotok, még a csokit is az asztalon hagytátok, érintetlenül“, csóválta a fejét nagypapa.

„Nem akarunk elmenni“, mondták a gyerekek szomorúan.

„Miért? Talán féltek valamitől?“, nagypapa nem hagyta annyiban a dolgot és leült hozzájuk, a dobozok és táskák közé.

„Nem tudjuk, mi vár ránk!“, kiáltott fel Maxi kétségbeesve.

„És nem tudjuk, miféle ország ez a Haravara,“ egészítette ki a testvérét Maja.

„A nevieme, čo je to za krajinu – tá Haravara,“ doplnila brata Majka.

„Igazán?!“, fakadtak ki a meglepett gyerekek.

„Talán azt hiszitek, hazudnék nektek?“, húzta fel nagypapa a szemöldökét és ettől majdnem leesett az orráról a szemüveg.

„Nem, dehogy! Ne haragudj, de sosem beszéltél nekünk Haravaráról.“

„Talán azt hiszitek, hazudnék nektek?“, húzta fel nagypapa a szemöldökét és ettől majdnem leesett az orráról a szemüveg.

„Nem, dehogy! Ne haragudj, de sosem beszéltél nekünk Haravaráról.“

„És szeretnék tudni róla valamit?“, kérdezte sejtelmesen az aligvolciai nagypapa.

„Mondd, de csak 5 percünk van!“

„Haravara nem is kicsi és nem is nagy. A nagysága pont megfelelő. Két nap alatt át lehet szelni kerékpáron, egy nap alatt autóval, keresztbe-kasul, busszal, vonattal, sőt, az egyik részén egy gyermek-gőzmozdonnyal is. Ha idősebbek lesztek, akár gyalog is bejárhatjátok.“

„Jó, jó, de milyen az az ország?“

Nagypapa Maxira kacsintott, és Maxi átadta neki az ukulelét. Még egyet kacsintott, és akkor Maxi kivett egy kis sípot a becsomagolt batyujából.

,,Tam, kde je život proste taký,
že každý verí na zázraky.
Tam, kde si každý myslí, že to končí,
tam iba začína čarovná krajina.

Kde si každý robí, čo má rád.
Kde je každý s každým kamarát.
Tam, kde si každý myslí, že to končí,
tam iba začína čarovná krajina.

Ani veľká, ani malá,
ani mladá, ani stará,
to je zázrak menom Haravara.

Ani veľká, ani malá,
ani mladá, ani stará,
to je zázrak menom Haravara.“

Maja elgondolkozott: „Jó, jó, de úgysem tudom, mi vár ott ránk.“

„Kalandok, Maja“, énekelte nagypapa magas hangján és megpengette az ukulelét.

„Kalandok?“

„Nézd, Haravara azért kapta ezt a nevet, mert valaha régen Játékországnak akarták hívni. Ez ugyanis egy olyan ország, ahol minden megvan, ami a jó játékhoz kell - izgalom, titok, szépség és veszély. De ez a név, hogy Játékország, senkinek sem tetszett. És akkor valakinek eszébe jutott egy kedves szó, a régi mesékből. Amikor az emberek a mesében nem tudtak nevet adni valaminek, ami titokzatos és gyönyörű, amiből sok van, ami folyton csak mozgott, akkor a mesében ezt mondták rá: haravara“, magyarázta nagypapa.

„Jó, jó, de ma is ilyen?“, faggatóztak a gyerekek.

Kezdték ugyanis egészen megkedvelni Haravarát.

„Haravarában ma ugyanolyan hétköznapi emberek élnek, mint mi vagyunk. Az ország tele van színes házakkal, kékszínű folyókkal, mezei ösvényekkel átszőtt zöld erdőkkel. Vannak ott kis házak és nagy házak, hosszú utcák és terek, cukrászdák és szökőkutak, de főként sok-sok gyerek él ott. Haravarában mindenki nagyon kíváncsi. A haravaraiak folyton utaznak, mert mindent meg akarnak ismerni, amit az elődjeik felfedeztek, építettek vagy feltaláltak,“ folytatta az aligvolciai nagypapa.

„Nagypapa, ez egészen úgy hangzik, mintha egy mesét mondanál nekünk“, csicseregte Maja.

„Igen, éppen ilyen ez az ország“, nagypapa egy kicsit elgondolkozott, mesés!“

„Maxi, Maja, indulunk!“, hangzott a konyha felől.

„Köszi, nagypapa“, ölelte át Maxi a nagypapát.

„Mennünk kell“, szólt Maja, most már kicsit vidámabban, és ő is megölelte nagypapát.

„Ne féljetek, minden rendben lesz. Csak találjatok jóbarátokat. Nem kell, hogy sok legyen belőlük. Akár egy is megteszi, de az igazi legyen. Olyan, akivel sokat lehet nevetni és szórakozni, és akitől tanultok is valamit.“

„Jól van, igyekezni fogunk“, ígérték a gyerekeke és felkapták a batyukat és táskákat.

Anya, Apa és három költöztető lépett a szobába, ami öt perc alatt teljesen kiürült. Mintha sosem lakott volna benne senki.

„Szia!“, kiabálták a gyerekek nagypapának.

Maxi és Maja, Apával és Anyával együtt beültek az autóba. Mögöttük gáz adni készült a nagy költöztető teherautó, telis-tele a dolgaikkal.

Megindultak az autók. Alig két óra múlva megláttak egy útjelző táblát az út szélén:

HARAVARA ORSZÁG – ÜDVÖZÜLJÜK ÉS JÓ SZÓRAKOZÁST KÍVÁNUNK - VITAJTE A BAVTE SA

Amikor átlépték Haravara országának határát, a gyerekek szorosan az ablakhoz tapadtak és mindent megfigyeltek. Amíg Haravara fővárosába, Kassára értek, láttak legalább három várat, vagy tíz kastélyt, csodaszép erdőket, gyönyörű réteket, néhány barlangot, legalább négy tavat és tarkabarka, illatos kerteket. 

Hirtelen már nem bánták, hogy elköltöznek. Tudták, hogy ha szépet akarnak látni, ha kirándulni lesz kedvük, lesz hová menniük. Csak Apának és Anyának is legyen ideje kirándulni.

Haravara egyre jobban tetszett nekik.

Maxi odahajolt Majához, és csendben a fülébe súgta, hogy a szülők ne hallják meg:

„Holnap nekivágunk az első kirándulásnak. Nem megyünk messzire, ne félj.“

„És keresünk egy jóbarátot, ahogy nagypapa mondta“, súgta vissza Maja.

Az autó megállt. Egy hosszú, szép és színes házakkal teli utca állt előttük. A házak közül egy régi, de nagyon szép háromszintes ház látszott ki. Ez volt a legmagasabb az egész utcában. Nem fogjátok elhinni, de az utca neve Hosszú utca volt.

„Gyertek, gyerekek!“, hallották meg anyukájuk hangját. 

Elindultak Anya nyomában, éppen a nagy ház felé. Ahogy közeledtek, észrevették, milyen szép és nagy ablaka és magas kéménye van.

„Csodaszép ez a ház“, súgta Maja.

„Láttad, milyen kép volt az ajtón? Olyan fura.“

Ahogy közelebb értek, tüzetesen megnézték az ajtón látható zöld macskás címert. A macska mellett egy kisfiú ült, sapkában, hátizsákkal. Álmodozón, de elszántan bámult a messzi távolba, a Hosszú utcai házak tetőin túlra.

„Ki lehet ez?“, gondolkozott Maja, amikor beléptek a házba.

A gyerekek birtokba vették az új szobájukat. Anya és Apa bejelentették, hogy a következő napokban nem lesz túl sok idejük – - mert a költözködés, mert a munka, mert ilyen az élet.

Így hát Maxi és Maja már korán reggel elindultak, hogy sétáljanak egyet Kassán. Végigmentek a Hosszú utcán, aztán a Fazekas utcában lődörögtek, itt egy csésze teát is ittak, és a Fő utcán járva megfogadták, hogy minél hamarabb el fognak menni abba a gyönyörű színházba, és a Műszaki Múzeumba és a Kelet-szlovákiai Múzeumba is, hogy megnézzék a kincset. 

Miután kibarangolták magukat, lassan elindultak hazafelé.

És akkor történt. Beléptek a házba, áthaladtak a tágas folyosón, és a falból egy fiú lépett ki. Bolondos, narancssárga sapkával a fején.

Maja sikoltott, és Maxi felkiáltott:

„Mi ez? Te ki vagy?“

A fiú meghökkent: „Ti láttok engem?“

„Miért, mit gondoltál, talán láthatatlan vagy?“

„Hát egészen a mai napig tényleg azt gondoltam“, válaszolta a srác, még mindig ledöbbenve.

„Hogy mentél át a falon? Vagy nem mentél át rajta? Valami filmet forgatnak itt, vagy mi a manó történik?!“, kiáltoztak egymás szavába vágva Maxi és Maja.

„Pssszt, idesüssetek!“, mondta a fiú sejtelmesen. Mindkettőjüket magához húzta és óvatosan a fülükbe súgott: „Nyolcezerötszáz éve várok valakire, aki olyan, mint ti. Valakire, aki lát és hall engem.“

„De ki vagy te valójában?“, kérdezte Maxi.

„Te vagy az a fiú, az ajtónkra festett címerről, a hátizsákkal!“, kiáltott fel Maja hitetlenkedve.

„Igen. Én vagyok Kassa szelleme. A nevem Kaskó“, mondta a fiú mosolyogva. 

A gyerekek kishíján elájultak. 

„Ha akarjátok, lehetünk jóbarátok. Nekem nincs túl sok barátom. Jobban mondva, most egyáltalán nincs is barátom.“

„Hogy lehet ez?“, kérdezték a gyerekek meglepetten.

„A szellem-barátaim mostanában leginkább fekszenek, pihengetnek, vagy csak úgy nyargalásznak az interneten. Engem ez nem érdekel. Én inkább Haravarában nyargalásznék, kirándulni járnék, kalandoznék.“

„Dehát mi is pont ezt szeretnénk!“, lelkendeztek a gyerekek.

„Akkor hát, barátok leszünk?“, kérdezte Kaskó és felkínálta szellemkarját.

A gyerekek összenéztek, eszükbe jutottak az elfoglalt szüleik és az a sok szépség, amit Kassára utazva láttak, és persze főként Nagypapa, és a jótanács, amit a barátsággal kapcsolatban adott.

„Én Maxi vagyok“, csapott bele Maxi Kaskó tenyerébe.

„Én pedig Maja“, és a kislány is belecsapott.

„Pompás, szóval, ha holnapra nincs más programotok, találkozzunk ezen a helyen korán reggel és nekivágunk az első kirándulásnak“, szólt Kaskó lelkesen.

„Az egész világ megirigyelhetné az ilyen barátot“ súgta Maxi Maja fülébe.

Amikor este lefeküdtek, alig tudtak elaludni, annyira türelmetlenek voltak. Holnap egy igazi szellemmel fognak kirándulni! Még mindig nem tudták elhinni. 

„Meglátjuk, mi lesz reggel“, suttogta Maxi, megsimogatta a húga haját és mindketten elszenderültek.

,,Elmeséljük, hogy mindenki hallja,
Ki volt Kaskó, Maxi és Maja?
Szellemfiú, kacagós,
A jókedve ragadós. 

Anya, apa, báty és húg-
Mindenkit vár zeg és zug!
Mennyi szépség látható!
Télen-nyáron csudajó. 

Jóbarátok, titok, mese
A kalandok szerelmese
Kicsit erre, kicsit arra, Egyszer jobbra, másszor balra, Téged vár most ez a csoda, Haravara.