Kaskó kiváló hangulatban volt. December volt, odakint dúlt a hideg. A fagy éjszaka képeket rajzolt a házak és az autók ablakaira. Kaskó ablakról ablakra repkedett és gondosan tanulmányozta az érdekes ábrákat. Volt köztük virággal teli rét, viharos és napos felhők, elefánt és hangya, pók a hálójában és még ezerfajta gyönyörű, fagyos kép. A nagy bámészkodásban észre sem vette, mikor ért oda ahhoz az ablakhoz, amely Maxi és Maja szobájába nézett. Mosolyogva közeledett az ablakhoz, ránézett és majdnem megállt a szíve!
„Hát ez micsoda?“ kiáltott fel Kaskó ijedten.
Még egyszer ránézett az ablakra és még jobban megijedt. Az üveg teljes felülete tele volt fagyfestette virágokkal. És az ablak közepén két, leheletből készült kör, bennünk pedig a legszomorúbb gyerekszemek a világon.
Kaskó lassan közelebb lépett és kissé aggódva kérdezte:
„Barátaim, hát benneteket mi lelt?“
A gyerekek felsóhajtottak, négyet pislogtak és kettőt gurguláztak a szemükkel.
„Valami igazán komoly dolognak kellett történnie“, dünnyögte Kaskó csendesen.
Odalépett az ablakhoz és valódi szellemhez méltón átrepült rajta. A barátai meg se moccantak, csak újra sóhajtottak egy jó nagyot.
„Megmondanátok végre, mi történt?“ noszogatta őket a szellemfiú.
„Hát ugyan mi“, kezdte Maxi, amikor visszafordult az ablakból, „amikor idejöttünk, Haravara birodalmába, nagyapó arról mesélt, hogy itt milyen szép minden, és hogy milyen csodás telek vannak.“
„Pff, csodás telek“, mondta Maja fitymálóan.
„És nektek mi nem tetszik?“
„Hogy mi?!“ méltatlankodott Maxi.
„Hát a hó hiányzik!“ fordult hátra az ablakból Maja. „Minden évben szánkózni jártunk, csúszkáltunk, hóembert építettünk, hógolyóztunk.“
„Minden gyönyörű fehér volt“, folytatta Maxi.
„Aha,“ Kaskó végre megértette, „nos, tudjátok, az nem csak úgy van.“
„Mi nincs csak úgy?“ értetlenkedett Maja.
„Hát a hó. A legjobb, hóemberépítő havat az angyalok gyúrják, cukorjégből“, magyarázta Kaskó.
„Hogy mi?“ erre a gyerekek olyan nagyra meresztették a szemüket, akár a múzeum kapuja.
„De hiszen még a legapróbb szellemek is tudják“, Kaskó nem értette, miért vannak úgy meglepődve, „hogy amikor nem hull a hó, az csak egyet jelenthet.“
„Hogy az angyalok lusták“, csúfolódott Maxi.
„Dehogyis. Hanem azt, hogy senki nem készítette el nekik a megbeszélt helyre a legfinomabb angyalkás mézeskalácsokat, hogy megszórhassák cukorral.“
„És azok milyenek, a legfinomabb mézeskalácsok és hol az a megbeszélt hely?“ érdeklődtek a gyerekek.
„Ezek a mézeskalácsok igazi mézből készülnek, Marcsi néni réges-régi receptje szerint,“ magyarázta Kaskó.
„Pompás“, ragyogott fel a jóbarátok szeme, „a mézet megvesszük a boltban és receptet is elkérjük attól a Marcsi nénitől.“
„Hahaha,“ nevetett Kaskó, „nem minden boltban árulnak ám igazi mézet. Van, ahol inkább csak valami folyékony cukrot lehet kapni. A legfinomabbat csakis egy méztermelőtől szerezhetjük be.“
„És te ismersz olyat?“ nézett Maja kérdőn Kaskóra.
„Hogyne ismernék. Haravara birodalomban több is van. De Káposztásfalván egy egy egész paradicsomot hoztak létre a méhek számára.“
„Méhek paradicsoma?“ hitetlenkedtek a gyerekek.
„Igen,“ folytatta Kaskó, „van ott sok kaptár, méhecske szálloda, a legszebb rétek és jó emberek, akik gondoskodnak a méhekről.“
„Ez jól hangzik“, a gyerekek egy kicsit felderültek, „és gondolod, hogy még találnánk ott olyan igazi mézet?“
„Biztosan. Hiszen az egy méhészet. Ha nem lenne tél, akkor a kaptárak belsejét is meg tudnánk nézni, és azt is, hogy gyűjtik és raktározzák a méhek a nektárt, és hogyan lesz belőle méz.“
„Hmmm, akkor oda majd tavasszal is elmegyünk, anyuval és apuval, tervezgette Maxi, de most a mézeskalácshoz kell mézet szereznünk.“
„Igazad van, Maxi“, csatlakozott Kaskó a kisfiú gondolatmenetéhez, tavasszal elhozzátok a szüleiteket is a méhészetben mi pedig most odarepülünk egy üveg finom mézért. Útközben pedig megállunk a Szepesi várban is.“
„A Szepesi várban?“ a gyerekek nem értették.
„Hát persze“, világosította fel Kaskó a kis barátait, „két dolog is van ott, amire szükségünk lesz. A recept és a régi kemence. Vagyis egy olyan kemence, amelyet pont úgy építettek, ahogy azt valaha régen tették. Ezért az angyalok a benne sült mézeskalácsokat szeretik mindenekfelett.“
„Ezt komolyan mondod, hogy a várban fogunk mézeskalácsot sütni?“ Majának majd kiesett a szeme a döbbenettől.
„Egészen komolyan, induljunk is!“
A gyerekek jó melegen felöltözködtek, kesztyűt is húztak, Kaskótól kaptak egy kis gyorsítót és egy kis idő múlva már a Szepesi vár felett lebegtek.
„Először elmegyünk a mézért, aztán jövünk a várba“, kiabálta Kaskó, látva, hogy a gyerekek már legszívesebbe le is szállnának.
„Nézd, Maxi!“ mutatott Maja maga alá az ujjával.
„Akkor azt hiszem, helyben vagyunk“, dünnyögte Maxi az orra alatt, és Kaskó ereszkedni kezdett.
Alattuk kör alakban mindenféle furcsa építmény állt, festett törzsű fák és egy óriás kapu. Leszálltak.
„Itt van a méhészet.“
„Nem látjátok?! Ott vannak a kaptárok,“ mutatott rá Kaskó a kifestett farönkökre, „ott a méhecske szálloda, ott a kapu...“
„Én azt hittem, ez valami ősi indián totem, pedig ez egy kaptár“, csodálkozott Maxi, amikor közelebb ment.
„De hol a méz?“ nézett körbe Maja.
„Csak bírjátok ki“, nyugtatta őket Kaskó.
Odalépett az egyik kaptárhoz, összedörgölte a két tenyerét és belesúgott valamit abba a kis résbe, amelyen a méhek tavasszal és nyáron ki-be szállnak. A résben erre felbukkant egy nagyobb méhecske, sapkával a fején.
„Kaskó?“ suttogta a méhecskefej és egy nagyot ásított, „tényleg te vagy az?“
„Én vagyok az, felség“, szólt Kaskó tisztelettudóan.
„Miért ébresztettél fel?“ nézett a fej Kaskóra szemrehányóan.
„Bocsánatot kérek, de nekünk jó mézre lenne szükségünk.“
„Jó mézre, jó mézre, és ugyan minek?“, kíváncsiskodott a méhkirálynő.
„Nézz körül!“ mutatott rá a fagyos tájra, „mindenütt fagy és hó sehol. Mézeskalácsot akarunk sütni az angyaloknak.“
„Aha“, értette meg a méhkirálynő, „az mindjárt más. A méhészetben van még félretéve néhány üveg méz a legjobb barátaink részére, és arra az esetre, ha a tavasszal kevés virág nyílna.“
„Kaphatnánk belőle egy kicsit?“ kérdezte Maja.
„Ők a barátaim, Maja és Maxi“, magyarázta Kaskó a meglepett királynőnek, látják a szellemeket és hallják a beszédünket. Nem tudom, hogy lehet, de így van.“
„Igazán örvendek“, biccentett a fejével a királynő. „Keressétek meg azt a kaptárt, amelyre egy méhet rajzoltak, alatta találjátok a legfinomabb mézeinket.“
„Köszönjük szépen!“ és mindhárman meghajoltak a királynő előtt.
„Vegyetek belőle, amennyi kell, és gyertek el legközelebb is, ez már a kaptár belsejéből hangzott, mert a királynő újra álomra hajtotta fejét. „De már nem ébresszetek fel, kérlek.“
Maxi és Maja rátaláltak a méhecskés kaptárra, egy kis tetőszerű építmény mellett volt, és elkezdtek alatta ásni. Rövid időn belül mézzel teli csuprokat találtak a földben. Hármat vittek el.
„Így, és most, uccu, irány a Szepesi vár.“
Egy pár percen belül már a várban voltak.
„Ez tényleg óriási“, ámuldozott Maxi a vastag falakat csodálva.
„Ez az egyik legnagyobb vár a környéken“, gyönyörködött Kaskó is.
„Csodás lehetett, amikor még itt laktak az emberek, a várúrnői, és báloztak, lakomáztak és táncoltak“, futott körbe Maja.“
„És amikor itt sütötték a környék legfinomabb süteményeit, „ jelentette ki Kaskó, rábökött az egyik fedett épületre és nekiiramodott.
„Várj“, kiabálták a gyerekek és szaladtak a nyomában.
Kinyitották a kis ajtót és beléptek.
„Óóóóóó!“, a gyerekek szájtátva álltak a döbbenettől. Egy gyönyörű, történelmi konyhában voltak, ahol minden illatozott, tarka színekben pompázott, a feketétől a lilán át egészen a fehérig. A sarokban álló régi kemencében égett a tűz. Az asztalon már elkészítve sorakoztak az illatos fűszerekkel teli fatálak, különféle sodrófák és fakanalak.
A kemence körül fehér alakok rohangáltak. Amikor a gyerekek beléptek, ezek az alakok rögtön nekiestek Kaskónak.
„Na végre, haver,“ ölelték át a szellemfiút és ráadtak egy kötényt, „már azt hittük, ide se értek.“
„Ha és azt mondom, jövünk, akkor jövünk“, tette fel Kaskó a fejére a szakácssapkát. „Semmi sem lehet fontosabb a fehér karácsony megmentésénél.“
„Pontosan“, rikkantotta az apró fehér kislány, „elhoztad?“
Kaskó csettintett és az ujjával Maxira mutatott. A kisfiú máris kapcsolt és előkapta a három csupor mézet.
„Ők a barátaim, a Szapolyai-család várkonyhájának szakácsmesterei,“ intett a fehér alakok felé, ez a nemesi család volt a vár egyik utolsó birtokosa. „Andris, Jakab, Marína... a többiekkel ismerkedjetek meg magatok.“
Kaskó, Jakab, Andris és Marína megfogták egymás kezét, valamit belefújtak a szélbe és akkor megjelent a szellemkönyvtár. Kivették belőle Marcsi néni legrégebbi recepteskönyvét és nekiláttak a munkának.
Amíg a többiek a tésztán dolgoztak, és különféle formákat szúrtak ki belőle, a Szepesi várról meséltek Maxinak és Majának. Arról, hogy valaha régen egy őskori település volt itt, aztán a Kelták érkeztek ide, a vár pedig körülbelül 800 évvel ezelőtt épült.
„Egy jelentős útvonal vezetett erre és a vár kiváló védekezési hely volt“, nyújtotta a tésztát Jakab és közben mesélt.
„Ezután Szlovákia és egész Európa területére betörtek a tatárok és a vár még nagyobb lett, hogy az egész környéknek védelmet nyújtson“, folytatta Andris, „később pedig, az újabb tulajdonosok, átépítették, bővítették, alakították.“
„És végül ez a sziklán álló monumentális építmény lett belőle“, zárta rövidre a történetet Marína és közben elkészült az utolsó, házikó formájú mézeskalács is.
„És a mi gazdáink nem bírták fenntartani ezt az egész várat, ezért máshová költöztek és a vár lassan tönkrement“, egészítette ki Kaskó, miközben a nyers mézeskalácsokat a forró kemencébe rakosgatta.
„Ezért mi telepedtünk meg itt, ha már úgyis szellemek lettünk“, mondta Andris és egy faragott székre huppant.
„És hová fogjuk vinni a mézeskalácsokat, hogy az angyalok megszórhassák cukorral?“, kérdezte hirtelen Maja és mélyet szippantott az ellenállhatatlan illatból, ami az egész konyhát ellepte és éppúgy felidézte számára a karácsonyt, akárcsak a karácsonyfa.
„Betlehembe, hova máshova, ott született a kis Jézus“, vetette oda Kaskó, csak úgy mellékesen.
„Mi Betlehembe fogunk menni?“, a gyerekek nem hittek a fülüknek, „és még ma?“
„Nos, ez igaz“, fontolgatta Kaskó, „azt talán nem győznénk.“
Jakab megkopogtatta az asztalt és titokzatosan ezt mondta:
„A mézeskalácsokat bármilyen helyre elvihetitek, amit Betlehemnek neveznek. Nem kell, hogy az izraeli Betlehem város legyen. Azok a helyek, amelyek szintén ezt a nevet viselik, mind szorosan kapcsolódnak ahhoz a Betlehemhez, ahol a kis Jézus született.“
„De hol találunk ilyen helyet?“ A gyerekek kezdtek kétségbe esni és kinéztek az ablakon át az égre, ahol a nap már nyugovóra készült a Tátra csúcsai mögött.
„Itt a vár közelében csak egy Jeruzsálem van“, súgta Marína.
„Jeruzsálem, Jeruzsálem,“ törte a fejét Kaskó, „adjatok csak egy világtérképet.“
A szellemek újra megnyitották a szellemkönyvtár ajtaját és előkeresték Izrael térképét.
„Mutassátok meg, hol van Betlehem,“ utasította őket Kaskó.
A levegőben erre megjelent Betlehem térképe.
„Látjátok“, mosolygott Kaskó.
„Látjuk, igen, de mit segít az rajtunk, ha látjuk?“
„Nézzétek meg figyelmesen“, biztatta őke Kaskó és még szélesebbre húzta a száját.
„Nem értem“, vakarta meg Maxi a kobakját, Maja pedig az orrocskáját.
„Itt van Betlehem“, mutatott rá Kaskó a térképre, „itt pedig, közvetlen mellette, Jeruzsálem. Mintha egy város lennének. Az egyik ott ér véget, ahol a másik kezdődik.“
„Még mindig nem értjük“, és már Kaskó szellembarátai is a fejüket vakarták.
„Elég, ha a mézeskalácsokat elvisszük a Szepesi Jeruzsálembe, annak is a legszélére, és az olyan lesz, mintha már Betlehemben lennének“, kocogtatta meg a térképet Kaskó.
„Ahaaaa“, kezdték már kapisgálni.
„És az működni fog?“ kételkedett Maja.
„Meglátjuk“, zárta be a könyvtárat Kaskó, „nincs más lehetőségünk.“
Amíg sorban sültek a mézeskalácsok, a gyerekek a Szepesi Jeruzsálemről tudtak meg érdekes dolgokat.
Több, mint négyszáz évvel ezelőtt ezen a környéken több kolostor is volt. Ezekben a kolostorokban iskolák működtek. Akkoriban a legjobb tanárok azok a szerzetesek voltak, akiket jezsuitáknak neveztek. Ezen a környéken is éltek jezsuiták
„Egyszer egy reggel az egyik szerzetes felmászott a szepeskáptalani templom tornyába és körbetekintett a tájon, megcsodálta fentről a patakot, a kis dombokat, völgyeket, és majd leesett a tetőről“, vette át a szót Kaskót Jakab.
„Miért?“ suttogta csodálkozva Maxi, „valami szörnyűségeset látott?“
„Nem“, kacagott fel Marína, „mielőtt ez a szerzetes idekerült volna, Haravarába, járt Izraelben is, bejárta Betlehem és Jeruzsálem városait. És amikor meglátotta toronyból a patakot, a dombokat, rájött, hogy ez teljesen úgy néz ki, mint Jeruzsálemben.“
„Ezért kápolnákat és kis templomokat építettek. Pontosan ugyanúgy, ahogy a jól ismert jeruzsálemi keresztúton is láthatók,“ fejezte be Kaskó. „Felépített egy darabka Jeruzsálemet, itt Haravarában.“
„Ez fantasztikus!“ kiáltott fel Maja.
„Készen vagyunk“ szólt vidáman Marína és összecsomagolták a mézeskalácsokat, belepakolták Maxi hátizsákjába és elindultak Szent Márton temploma felé, amely pont azon a helyen áll, ahol az utolsó vacsora játszódott le, Jeruzsálemben.
„Szóval onnan arra fogunk menni, onnan pedig tizennyolc lépést arrafelé, és akkor Jeruzsálem és Betlehem határán leszünk“, mutatta Kaskó az irányt a levegőben.
Egy elhagyott helyre érkeztek, egy gyönyörű, téli rét közepére. A mézeskalácsokat óvatosan a földre tették, körülnéztek, hogy gyülekeznek-e már a kis angyalok.
„Itt már többet nem tehetünk“, Kaskó felkapta a hidegtől reszkető barátait és a vonatállomásra vitte őket. Felszálltak a kassai gyorsra. Maxi és Maja tűkön ülve bámultak ki az ablakon. Maxi az egyik zsebébe nyúlt és elővette a dorombot. Halkan játszott rajta. A doromb hangja és a vonat zakatolása lassan elaltatta a gyerekeket.
„Ébresztő!“ rázogatta őket Kaskó már jó ideje.
„Mi az, már otthon vagyunk?“ nyitották ki a szemüket a gyerekek és gyanakodva néztek a mosolygó Kaskóra.
„Hát veled meg mi történt?“, kérdezte Maxi.
„Nézzetek csak ki az ablakon!“
Odakint gyönyörűen hullt a hó. A vonatról leszállva már a hóban látszott a gyerekek nyoma, ahogy hazafelé sétáltak. Egy kicsit úgy tűnt, mintha a hónak mézeskalács-illata lett volna. Az ágyban fekve megpróbálták elképzelni, ahogy az angyalok a mézeskalácsokat majszolják és közben behavazzák az egész tájat.
Annyira mosolyogtak, hogy azt még Holdapó sem bírta túlragyogni, el kellett bújnia egy kis felhő mögé, és ott kuncogott.
