Odakint gyönyörű idő volt. A napocska kacsingatva, huncutul nyújtogatta sugarait. Kaskó egyenesen a napba bámult. A szellemek megtehetik ezt, az ő szemüknek már nem árt. A baseball sapkáját hátrafelé fordította, és elindult barátai, Maxi és Maja után. Már előre örült neki, hogy milyen jót fognak játszani. Három nagyszerű játékot eszelt ki. Leszállt az ablakpárkányra és rögtön felkiáltott.
„Itt vagyok és szörnyen szeretnék játszani! “
„Én is!“ csatlakozott Maja.
„Te is, Maxi?“
„ Hogyne, végülis, játszhatunk“, felelte kicsit furcsa, szomorkás hangon és egy papírlapot helyezett az iskolai füzetek közé.
„Történt valami?“ kérdezte Kaskó Majától.
„Valami biztosan, “ súgta Maja, „egész nap fel-alá járkál, a lovagi oklevelét nézegeti, amit Királyhelmecen kapott magától a királytól, és csak sóhajtozik.“
„Talán a király hiányzik neki, “ gondolta Kaskó. „Én majd felvidítom.“
„Hé, Maxi,“ fordult a barátjához, „nem játszunk egyet?“
„Hiszen mondtam, hogy felőlem játszhatunk! Hányszor mondjam még?“ mondta Maxi ingerülten.
„Jól van, jól van, én nem bántottalak”, nézett rá szomorú barátjára. ,,Segíthetek valahogy?“
„Nem hinném,“ válaszolta Maxi.
„Rendben. És mit szólnál hozzá“, dörzsölte össze Kaskó a tenyerét, „ha ma egy kalandosat játszanánk.”
„Én benne vagyok“, állt fel Maja, játékra készen.
„Egy új nyomozós játékot javaslok.“
„Kutatni és keresgélni szeretek“, örült meg Maja, „főleg ha egy képen kell megkeresni a tárgyakat.“
„Nos, akkor előnnyel indulsz“, nevetett Kaskó. „A mi játékunk címe: találd meg a zoknid párját.“
„Hogy mi?“ hőkölt vissza Maja és erre Maxi is magához tért egy kicsit.
„Valahányszor hozzátok jövök, és öltözködtök, meg a cipőt húzzátok fel, a zoknitok párját keresitek. Mármint, ha nem sietünk”, magyarázta Kaskó a tervét. „A múltkor pedig azt mondtad, hogy a fiókodban tizenöt páratlan zokni van.”
„Nincs kedvem ilyet játszani”, hajtotta le a fejét Maxi.
„És nekem sem“, Maja dühösen a csípőjére tette a kezét.
„Akkor van egy másik kiváló játékom.“
„Szuper!“ Maja újra fellelkesült.
„Kapd el a szellemet!“ mutatta be Kaskó lelkesen az ötletét.
„Aha, szóval mi téged kergetünk és sohasem kapunk el, „csóválta a fejét kételkedve Maja.
„Pontosan!“, erősítette meg Kaskó.
„Uncsiiiii,“ ásítozott Maxi.
„Elegem van ebből! Mi történt veled, barátom?“
Maxi Kaskóra nézett, odalépett az asztalhoz és megmutatta a királyi igazolást arról, hogy ő egy lovag.
„Igen? Lovag vagy“, csodálkozott Kaskó, „de már nem akarsz az lenni? “
„De, éppen, hogy akarok!“
„És ezért vagy szomorú?“ Maja még mindig nem értette.
„Nem ezért. Hanem azért, mert csupán papíron vagyok lovag.“
„Hogyhogy?“ Kaskó számára nem volt világos, mit jelent ez.
„Lovaggá ütöttek, de csak úgy, minden nélkül. Nem vittem véghez semmiféle lovagi tettet. Pedig a lovagok igenis ezt teszik“, méltatlankodott Maxi.
„Már értem. De azt nem kívánhatod, hogy miattad ébresszük fel a haravarai sárkányt,“ morfondírozott a szellemfiú.
„Sárkány?“ ijedt meg Maja. „Azt akarod mondani, hogy itt Haravarában vannak sárkányok?“
„Van itt mindenféle szörny és rémség. Még sárkány is.“
Maja a sarokba kuporodott és az ablak felé nézett, mintha arra várna, hogy valaki odarepüljön.
„Nem kell félned“, nyugtatta meg Kaskó. „Most alszanak. És ez még 864 évig így is marad.“
Maja ettől egy kicsit megnyugodott és cinkosan a bátyjára nézett.
„Figyelj csak, Maxi, nemrég egy mesét olvastam egy fiúról, akit Soseféljnek hívtak és a malomban kellett eltöltenie egy éjszakát.
„Több lovagnak is el kellett töltenie egy éjszakát a malomban ahhoz, hogy valódi lovagokká válhassanak”, egészítette ki Maját Kaskó.
„Akkor gyerünk!“ tért magához Maxi. „Anyuka és apuka a hétvégén egy konferencián vannak. Tudsz valami malomról?“
„Hát persze. Többről is. Várjunk csak“, gondolkozott Kaskó. „Tudom már! Kovácsfalvára megyünk. Valamikor régen volt ott egy nagyon szép malom, remélem, ma is megvan még.“
Pár percen belül már az állomáson voltak, hogy felszálljanak egy Rozsnyó felé tartó buszra, aztán pedig megérkeztek Kovácsfalvára.
„Nézzétek, még áll, oda van írva: Malom,’ mutatta örömmel Kaskó a nyilakat.
Ahogy közeledtek a malomhoz, Kaskónak valami nem fért a fejébe.
,,A malom itt van, de hol vannak a kocsik, amelyek a magot hozzák és a lisztet viszik?”
„Mi az, most te fogsz itt dohogni?“ fordult Kaskó felé Maja.
„Csak mert nem azt látom, amire emlékeztem.”
És valóban, a gépek zaját nem hallották, ehelyett hangzavar, pohárcsörgés és nevetés hallatszott.
A malom még állt, de már nem őrölt. A környékét szépen rendbe tették, a gyerekek le is ültek pihenni.
„Azok voltak a szép idők, amikor a malomban még őröltek. Ott álltak a szekerek, rajtuk a maggal teli zsákok. Itt várta őket a molnár és a segédei. Ételt és italt is osztottak.“
„És ez meg itt maradt,” mondta Maja viccesen, amikor a malomból egy hölgy narancslét hozott nekik.
„Volt, hogy az emberek három napig is itt vártak, hogy bejuthassanak a malomba. A szekéren aludtak, a szénában, esténként történeteket meséltek és énekeltek. A molnár volt a legjobban tájékozott ember a széles vidéken.“
„Hiszen nem is kellett olyan sok mindent tudnia. A víz megtett helyette mindent”, szól Maxi csúfolódva.
„Dehogyis! A molnárnak értenie kellett a fafeldolgozáshoz, ismernie kellett a gépezetet, a fizika törvényeit, hogy minden fogaskereket és szíjat pontosan úgy állítson be, hogy a liszt megfeleljen a megrendelő elvárásainak. Az nem csak úgy volt ám!“
,,Pontosan, “ szólalt meg a hátuk mögött a malom háziasszonya. ,,Gyertek, megmutatom, mi mindent rejt ez a malom. Igazi műszaki kincsek ezek, akárhol nem láthatók!“
A gyerekek felálltak a székekről és a meredek lépcsőn felmentek az első, majd a második emeletre.
A hölgy igazat mondott. A malomban még mindig ott volt a gépezet, amely a gabonát lisztté őrölte.
,,Ez aztán az igazi múzeum!“, lelkendezett Max, amikor kiléptek a malom ajtaján,
,,de ez a malom már nem lesz érdekes a sárkány számára”, tette hozzá szomorúan és elkeseredve a lépcsőre huppant.
Kaskónak egyszer felragyogott a szellemszeme.
„Támadt egy ötletem!
Itt a közelben van egy régi templom.
Nagyon régi.
Mi lenne, ha ott töltenéd az éjszakát?”
„Rendben.
Csináljuk azt!“
Vettek még egy kis elemózsia-tartalékot és útnak indultak. A templom, jobban mondva annak a falai, egy dombon állt, és igazán szép volt. Tetője nem volt és a kőfalakon még látszottak a befalazott ablakok és ajtók.
„Ezt a husziták építették“, tájékoztatta őket Kaskó.
„Azok lovagok voltak? És pont húszan?“, kérdezte Maxi.
„Nem, nem lovagok. Ők isten harcosainak nevezték magukat. Egyszerű emberek voltak. Tudod, mi az érdekes?“ kérdezte a szellem.
„Mi?“ fordultak felé a gyerekek.
„A fegyvereik. Számtalan fegyvert találtak fel, amiket a saját szerszámaikból készítettek. Kaszából, cséphadaróból, vagy a szántáshoz használt eszközökből.“
,,És?“ Maxi nem értette, ez miért érdekes.
„És ezekkel a fegyverekkel nagy csatákat nyertek felfegyverkezett katonák ellen. És ők találták ki a szekérfalat is. Földművesek voltak és szekereken hordták a szükséges dolgaikat a mezőre, meg az őrölni valót a malomba. Amikor úgy alakult, hogy harcolniuk kell, a szekereket is bevetették. Fából készült tankok lettek belőlük, ott bújtak el és onnan indították a támadásaikat.“
„Jól van. Akkor én itt megágyazok magamnak“, mutatott rá Maxi egy helyre a földön.
„Magadnak? Talán nekünk“, helyesbített Maja.
„De Maja, nekem mindenképpen lovaggá kell válnom.”
„Akkor én leszek a hercegnő, akit megvédhetsz,” kacsintott rá a Maxira a húga.
Maxi ellenkezni akart volna, de Kaskó megrángatta a ruhája ujját és megértette, hogy jobb, ha nem szól.
„Rendben, akkor ágyazzunk meg.“
„És én?,“ csodálkozott Kaskó.
„Hogyhogy te?“, méltatlankodott Maxi a fejét csóválva, „te nem leszel itt. Ha lovag akarok lenni, akkor ezt egyedül kell végigcsinálnom.“
„Biztos vagy ebben?“
Maxi bólintott.
„Jól van.“ Kaskó felállt, megsimogatta a barátai kobakját és elrepült.
Az égbolt lassan feketébe öltözött. Feljött a hold és a csillagok.
„Láttál már ilyet?“, suttogott Maja, a csillagokkal sűrűn átszőtt égre bámulva. „Én még életemben nem láttam ilyen sok csillagot.“
„Én se“, gyönyörködött Maxi is.
„Maja, hiszen te reszketsz. Mi történt veled? Félsz?“
„Még nem. Csak fázom.“
„Várj“, Maxi belenyúlt a hátizsákjába és egy tartalék kardigánt húzott elő.
De mivel Maja továbbra is reszketett, levetette a kabátját is és ráadta a testvérére.
„De akkor most te fogsz fázni.“
„Értem ne aggódj.“
„Kicsit féltelek, és elaludni is félek.“
„Nem kell félned, én majd várok, mikor jön el az idő. hogy valami lovagias tettet vigyek véghez. Te csak aludj nyugodtan.“
Alighogy Maja behunyta a szemét, a közeli erdőből furcsa állathangok hangzottak.
Maja kinyitotta a szemét és félt megmukkanni.
Maxi még jobban odabújt a húgához, megfogta a kezét és énekelni kezdett.
„Nem kell félned, ha nincs fény,
A sötét is jóbarát,
Elringat és átölel,
Mesés álmok
várnak rád
Elalszik a nagyvilág,
Vigyáz rád fű,
fa, virág.”
Maxi pedig várt, várta a nagy pillanatot. Úgy tűnt neki, hogy valami mászkál mellettük a fűben. Odahajolt, hogy jobban lássa, és akkor egy csillag mintha még fényesebben világított volna. Így látta meg a kígyót, amelyik a húga felé kúszott éppen.
Rögtön elkapta a farkát és elvitte a sötétbe.
Még jobban figyelt és fülelt.
A falu tornyában éjfélt ütött a harang. Maxi felsóhajtott és hirtelen torkán akadt a szó. A templomból szokatlan zajok szűrődtek ki.
Maxi még egy kardigánt terített Majára, rajta már csak egy trikó maradt.
Odaosont a templom falához, ahol a befalazott ajtó volt.
A falon túlról hangokat hallott. Mintha valaki egy vasrúddal dörömbölt volna a falon.
Maxi megnézte a fal másik oldalát is, de semmi.
„Lehet, hogy képzelődöm.“
És akkor valami történt. A befalazott ajtó körül fény tűnt fel. Úgy ragyogott, mint a színházi fények. És az ajtó mintha lassan nyílt volna ki. Maxi felkapta az első botot, ami a kezébe akadt, odaállt Majához, hogy megvédje és várta, mi lesz.
A tágra nyílt ajtóban páncélos lovagok jelentek meg, kardokkal, lovakkal, szekercékkel és alabárdokkal.
„Kik vagytok?”, habogott Maxi. Vagy csak álmodom?”
„Nem, barátom, ez nem álom”, dörgött fel az egyik lovag hangja. „Mi lovagok vagyunk - védelmezők.“
„Mit védelmeztek?“, kérdezte Maxi még mindig meghökkenve.
„Természetesen Haravara birodalmát“, állt elő hátulról egy aranypáncélos lovag. ,,Talán tudod, hogy minden országban van egy domb vagy hegy, ahol a lovagok arra várnak, mikor van az ország a legnagyobb bajban és segítenek.“
„Igen, hallottam erről“, erősítette meg Maxi.
„Te pedig pont egy ilyen vagy éppen, itt, Haravara birodalmában.“
„De miért jelentetek meg előttem?“, értetlenkedett Maxi.
„Vártunk egy ifjúra, akinek a szíve lovaghoz méltó és aki vigyázna Haravarára, és ha baj van, szólna nekünk.“
„Eddig nem volt ilyen hírvivőtök?“
„De volt“, dörgött fel újra az aranypáncélos lovag hangja, „csak ő már megöregedett és pihenni akar.“
„De miért én? Én nem vagyok lovag és a szívem sem lovaghoz méltó”, mondta pironkodva Maxi.
Ekkor elé állt a lovagok egyike, karddal a kezében és megszólalt.
„Nem fogadtad el a segítséget, amit a szellem-barátod kínált fel és itt maradtál egyedül a testvéreddel. Megosztottad vele az utolsó ennivalódat és neki adtad a ruhádat, habár te is fáztál. Amikor zajt hallottál és fényeket láttál, készen álltál megvédeni őt, nem futamodtál meg és nem bújtál el.“
„Nemcsak, hogy igazi. Te vagy az a lovag, aki Haravara biztonságáért kezeskedik.
„Akkor én egy igazi lovag lennék?“, Maxi nem akarta elhinni.
„Nemcsak, hogy igazi. Te vagy az a lovag, aki Haravara biztonságáért kezeskedik. Ha nagy baj lesz, te fogsz minket értesíteni”, mondták a katonák kórusban, akkora hangerővel, hogy Maja is mocorogni kezdett.
„Csendesebben, őt ne ébresszük fel!“
Az aranylovag csak mosolygott és egy kis vasgyűrűt adott át Maxinak.
„Rejtsd el jól ezt a gyűrűt és vigyázz rá. Ha majd szólni akarsz nekünk, idejössz és a gyűrűt erre a befalazott ajtóra helyezed. Mi pedig azonnal itt leszünk. Köszönjük neked, Maxi lovag.“
Erre a lovagok mind meghajoltak. Maxi kidüllesztette a mellkasát, felemelte a gyűrűt és a szeméből kicsordul egy könnycsepp. A boldogságtól!
A lovagok sarkon fordultak és már ott sem voltak. Egy darabig még látszott a fényük és hallatszott a fegyverek csörgése. Aztán csend lett. A nyugodt éjjelt a kakas érces hangja szakította félbe. Az első kukorékolás után ijedten szaladt oda Kaskó.
„Nincs semmi bajotok?“
„Csendbe légy, Kaskó, ne ébreszd fel Maját. Hadd aludjon még.“
„Maja alszik, de téged ráz a hideg,“ mutatott rá Kaskó Maxi reszkető kezére.
„Nem baj. Az a fő, hogy Maja rendben van.“
„És mi lesz a te lovagi tetteddel?“
„Ugyan, az nem olyan fontos. Valószínűleg úgyse lesz belőlem lovag“, mondta Maxi és közben belenyúlt a zsebébe, hogy kitapogassa a gyűrűjét. Lefeküdt a fűbe és nyomban elnyomta az álom. Mosollyal a száján várta a napfelkeltét.
